2015. június 28., vasárnap

Istenhozzád

Bevallom, nagyon sokat rágódtam ezen a bejegyzésen, többször is nekifogtam már, de sosem lett az igazi. Pedig egy csomó, animékből vett, magvas idézetet és közhelyet beleírtam. Talán pont ezért. Elvégre szerintem mi nem voltunk egy átlagos osztály.

Legalábbis szerintem nem sok osztállyal volt még annyi gond, különösen kilencedikben, mint a miénkkel. Persze könnyen lehet, hogy ez csak az én, naiv elképzelésem, nem tudom, nem vagyok tanár. Egy biztos, ha már az osztályfőnök is úgy érzi, hogy tehetetlen, akkor az nem jó.

Márpedig ilyen volt a kilencedik osztály. Nincsenek rá szavak sem, annyira szörnyű. Aztán szépen, fokozatosan, Margaréta tanárnő kezei alatt megváltoztunk, összecsiszolódtunk, érettebbek is lettünk (valamicskét), és tizedik év végére egészen jó kis közösségé váltunk.

Bár lássuk be, azért így is gyakran kapartuk a falat egymástól. Bocs, srácok, de elég kiborítóak tudtok lenni a hétköznapokban. Borzasztó, mikor egész szünetben bömböl a zene (mert ugye "a nézését meg a járását"), mikor a fiúk az osztályban fociznak (és valahogy szinte mindig eltalálnak - tudom, tudom, véletlen), mikor az osztály álompárja aznap hatodszorra veszik össze - jó hangosan -, vagy épp valaki random elüvölti magát.

Persze tudom, én is tudok kiállhatatlan lenni, ezt nem tagadom. (Sőt, ha volt valami, ami kifejezetten idegesített benneteket, írjátok már meg.)

Folyton egymás idegeire mentünk, folyton veszekedtünk, de mégis: valahogy ez így volt rendjén. Bármi is történt, sosem bántam, hogy ide jelentkeztem, ebbe az iskolába, nem pedig egy másikba. Szeretlek titeket, srácok, mindannyiótokat azért, akik vagytok, és egyáltalán nem számít, hányszor kívántuk egymást pokolba.

Tudom, hogy ti is szerettek engem, láttam az arcotokon, és több mint egyértelművé vált az évzárói meglepetésből, valamint a másnapi buliból, amit rendeztetek nekem (még mindig nem értem, hogy nem jöttem rá).

Bár már néhányszor megköszöntem, szeretném megtenni még egyszer. Köszönök minden jó szót, apró gesztust, minden percet, amit együtt töltöttünk. Köszönöm, hogy ilyen fantasztikusan borzasztóak vagytok!

Végül, de nem utolsó sorban pedig szeretném megköszönni drága osztályfőnökünknek, hogy nem adta fel, és azután is ütötte a vasat, hogy az kihűlni látszott. Sokkal tartozunk neki. Sikerült összekalapálnia bennünket egy csapattá.

Nos, srácok, ideje lezárnom ezt a bejegyzést:
Mindent köszönök, Isten veletek! Hiányozni fogtok.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése