2015. május 31., vasárnap

Hogyan kezdődött?

Ismét itt vagyok, ezúttal pedig, ahogyan ígértem, azt fogom elmesélni, hogyan is kaptam meg ezt az ösztöndíjat. (Illetve most csak belekezdek, mert tényleg eléggé hosszú egy történet.) Előrebocsátom, én csupán a Velux-féle ösztöndíj válogatásáról tudok mesélni, ugyanis én olyat nyertem.

A Velux ösztöndíjakat a dán Velux nyílászáró-gyártó cég alapítványa ajánlja fel Közép- és Kelet-Európában élő, szociálisan rászoruló diákoknak. (Ez itt a reklám helye. xD) A Velux válogatója külön zajlik, a nevezők száma is kevesebb, mivel egy szűkebb réteg számára írják ki. Az interjúra tizenöt, a döntőbe már csak nyolc ember jut be. Ez az ösztöndíj olyan dolgokat is fedez, amelyeket a "sima" nem: az utazást, a biztosítást, a nyelvi előkészítést és még némi szerény zsebpénzt is ad.

Ezt, kérem, vegye figyelembe mindenki, aki a válogatóról szeretne hallani tőlem.

És akkor most csapjunk a lovak közé...

A UWC-vel kilencedikben ismerkedtem meg, mikor az interneten nézelődtem a pályázatok között. Azonnal belezúgtam, olvasgattam a témában, de mivel nem voltam még elég idős hozzá, elmentettem a könyvjelzők közé, hogy jövőre visszatérhessek rá. Aztán szépen, lassan feledésbe is merült a dolog, egészen egy évvel későbbig, mikor is a könyvjelzőimet szelektáltam. Azonnal eszembe jutott, mi is ez, elkezdtem böngészni az oldalon... aztán koppantam. Az ösztöndíj nem fizeti sem a kiutazás, sem a biztosítás, sem az egyéb, esetlegesen felmerülő költségeket. Ez le is törte a szarvamat rögtön. Anyukám egyedül nevel engem és két tesómat, tudtam, hogy nem kérhetek tőle ilyesmit.

Így aztán le is mondtam az egészről, és éltem tovább hétköznapi kis életem. 
Persze, ha itt véget ért volna a történet, nem írnám most ezt a bejegyzést, de nem így történt. Egy évvel később, tavaly októberben az osztályfőnököm, Margaréta tanárnő egy halom papírral jött be a magyar tehetséggondozóra, mi pedig fellélegeztünk, hogy ezek szerint valami másról lesz szó, nem pedig az érvelésről, amit elfelejtettünk megírni. kíváncsiak voltunk, hogy miért kell elhalasztanunk a tökéletesen megírt érvelésünk felolvasását.
A tanárnő ismertette velünk a pályázati kiírást, én pedig rájöttem, hogy hallottam már erről. Arra is, hogy esélytelen a dolog, mi ezt soha az életben nem tudnánk kifizetni. Igen ám, csakhogy a tanárnő elővett egy másik papírt is, és olvasni kezdte.

"Az UWC Magyarországi Egyesülete a dán Velux alapítvány támogatásával két ösztöndíjat hirdet meg állami gondozott, leghátrányosabb helyzetű (LHH) kistérségben lakó, ill. roma származású diákok számára, kétéves időtartamra."

Te. Jó. Ég.

Immáron harmadszor jött szembe velem, ráadásul kiderült, hogy van lehetőség teljes ösztöndíjra is. Nem nagyon hiszek a sorsban, de úgy éreztem, ez nem lehet véletlen, mindenképpen jelentkeznem kell. Margaréta tanárnő is bátorított, hogy jelentkezzem, és tudtam, nagyon igazat szólt, mikor azt mondta, senki nem fogja ezt senkinek sem tukmálni. Nos, nem is kellett. :)

A téli szünetben nekiálltam a pályázatnak, bizonyítvány után járkáltam, adatlapokat töltöttem ki, esszéket írtam... mondanám, hogy minden gördülékenyen ment, beosztottam az időmet, és szépen, komótosan írtam meg a pályázatot, de az igazság az, hogy a téli szünet gyorsan elment, én pedig még a leadási határidő éjjelén is esszéket írtam, javítgattam. Bár nagyon álmos voltam, és hagytam volna az egészet a fenébe (három és négy óra között szerintem el is aludhattam néhány percre), akkor is megírtam, mert ha már ilyen hülye voltam, hogy halogattam, meg is érdemlem. Arról nem is beszélve, mennyire megbántam volna, ha csak így hagyom elúszni a dolgot.

Négy órára lettem kész vele, mentem is aludni, aztán hatkor keltem, reggeliztem, majd indultam kémia faktra, a nyolcadik órám után pedig rohantam a postára, és még bőven időben leadtam. Még az egyik, ott dolgozó hölgy is sok sikert kívánt, meglepetésemre tudta, mi az a UWC. :D

Egy biztos, ha valamikor a jövőben egy pályázás előtt álló, lelkesedéstől csillogó szemű diák tanácsot kér tőlem, az elsőszámú tanácsom számára a következő: "NE HAGYD AZ UTOLSÓ PILLANATRA!" Komolyan mondom, tényleg nem érdemes, a végén az ember már csak kapkod, és összecsapja az esszéjét, még akkor is, ha "az utolsó pillanatok embere". Ritkán sül ki ebből bármi jó.

Ezután már nem volt más hátra, mint várni.

2 megjegyzés:

  1. Kedves Réka, igazán lehetsz magadra, és mi is azok vagyunk Rád! Sok sikert Neked! Zsuzsi

    VálaszTörlés